kotori öböl - Crna Gora
Alföldön nőttem fel. Szeretem azokat a tájakat, ahol hegy és víz találkozik. Az se baj, ha a víz épp egy mediterrán tenger. Tavaly - egyetlen napra - eljutottam Montenegroba. Nekem Meseország.
Persze Meseországban nem csak tündérek, törpék, óriások élnek, de banyák, boszik, varázslók, sőt, politikusok is. Mégis vágyom Meseországba. Tavaly éreztem, vissza kell térjek oda, a kopár és dús lombú hegyek közé.
Végül úgy alakult sorom, hogy hamarosan viszontláthatom a városkát, ahol a kihalt tér árnyas kövein szótlan lapozgató tündérke könnyed homlokráncolása zajos kabócahadat intett csendre.
Egy hete még tudtam, hová, s mikor indulok, meddig maradhatok. Mára egyik sem biztos. Csak azt tudom, menni szeretnék. Ha két nappal később indulok (ennyi azért biztos, hisz tegnapelőtt akartam indulni,) vagy két héttel hamarabb is térek vissza, ha ház helyett sátorban alszom s ha barátok helyett idegenek közt ébredek is fel, akkor is nekiindulok. Csak azt tudom, menni kell.
Persze ha terveim szerint alakult volna - vagyis szépen elvégzem házifeladataimat és mindenféle bizonytalanságot figyelmen kívül hagyva vasárnap nekivágok -, akkor most Sarajevoban nem aludnék. Igaz, most épp ott is esik. Rohadt globalizáció! Sebaj, legalább holnapután napsütésben hallgathatom az elektromüezzin déli recsegését. Remélem, a zsebesek módszereiket nem finomították és most sem ügyesebbek, mint tavaly. Majd figyelek a háromkezű nőkre. Szarajövő, mondták, de nem hittem nekik.
*Harmad, nem negyed, mert a jelenlegi város keleti végén díszelgő török városrész, valamint a (számunkra legalábbis) nosztalgikus emlékeket idéző osztrák-magyar monarchia hivatalnokai és polgárai számára épült, - Bécset, Budapestet és Párizst idéző, századfordulóbeli - tágas paloták, illetve az ötven-hatvan évvel később, Tito idejében felépült modern betonmonstrumok három nagyjából elkülönülő részre tagolják Sarajevot. A háború mindegyik részt megviselte, persze a proliharmad gyógyult be legkevésbé. Tavaly ott laktunk, de nem valamiféle józsefatillás proletáröntudatból, csak épp ott kaptunk szállást, egy harmincéves húszemeletesben (vagy fordítva?), szemben egy lepusztult gyárral. Hetven év alatt nem évült el az Elégia: Itt minden csupa rom. / Ernyőt nyit a kemény kutyatej / az elhagyott gyárudvaron.
Hoppá. Míg én itten álmatlanul blogolok, véletlen mellékattintva látom, mások bújtogatnak, gyújtogatnak. Eloltották a televízió épületét és talán a debreceni egyetemistáknak is maradt ép villamosuk reggelre. A kereskedelmi adók egymás kezéből kapdossák ki a miniszterelnököt. Hm. Hajnal fél négy: lehet, eljött az idő, hogy szépen csomagolni kezdjek és induljak a békés, nyugodt, feszültségmentes Balkánra.
Persze Meseországban nem csak tündérek, törpék, óriások élnek, de banyák, boszik, varázslók, sőt, politikusok is. Mégis vágyom Meseországba. Tavaly éreztem, vissza kell térjek oda, a kopár és dús lombú hegyek közé.
Végül úgy alakult sorom, hogy hamarosan viszontláthatom a városkát, ahol a kihalt tér árnyas kövein szótlan lapozgató tündérke könnyed homlokráncolása zajos kabócahadat intett csendre.
Egy hete még tudtam, hová, s mikor indulok, meddig maradhatok. Mára egyik sem biztos. Csak azt tudom, menni szeretnék. Ha két nappal később indulok (ennyi azért biztos, hisz tegnapelőtt akartam indulni,) vagy két héttel hamarabb is térek vissza, ha ház helyett sátorban alszom s ha barátok helyett idegenek közt ébredek is fel, akkor is nekiindulok. Csak azt tudom, menni kell.
Sarajevo - török harmad*
Persze ha terveim szerint alakult volna - vagyis szépen elvégzem házifeladataimat és mindenféle bizonytalanságot figyelmen kívül hagyva vasárnap nekivágok -, akkor most Sarajevoban nem aludnék. Igaz, most épp ott is esik. Rohadt globalizáció! Sebaj, legalább holnapután napsütésben hallgathatom az elektromüezzin déli recsegését. Remélem, a zsebesek módszereiket nem finomították és most sem ügyesebbek, mint tavaly. Majd figyelek a háromkezű nőkre. Szarajövő, mondták, de nem hittem nekik.
*Harmad, nem negyed, mert a jelenlegi város keleti végén díszelgő török városrész, valamint a (számunkra legalábbis) nosztalgikus emlékeket idéző osztrák-magyar monarchia hivatalnokai és polgárai számára épült, - Bécset, Budapestet és Párizst idéző, századfordulóbeli - tágas paloták, illetve az ötven-hatvan évvel később, Tito idejében felépült modern betonmonstrumok három nagyjából elkülönülő részre tagolják Sarajevot. A háború mindegyik részt megviselte, persze a proliharmad gyógyult be legkevésbé. Tavaly ott laktunk, de nem valamiféle józsefatillás proletáröntudatból, csak épp ott kaptunk szállást, egy harmincéves húszemeletesben (vagy fordítva?), szemben egy lepusztult gyárral. Hetven év alatt nem évült el az Elégia: Itt minden csupa rom. / Ernyőt nyit a kemény kutyatej / az elhagyott gyárudvaron.
Hoppá. Míg én itten álmatlanul blogolok, véletlen mellékattintva látom, mások bújtogatnak, gyújtogatnak. Eloltották a televízió épületét és talán a debreceni egyetemistáknak is maradt ép villamosuk reggelre. A kereskedelmi adók egymás kezéből kapdossák ki a miniszterelnököt. Hm. Hajnal fél négy: lehet, eljött az idő, hogy szépen csomagolni kezdjek és induljak a békés, nyugodt, feszültségmentes Balkánra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése